ujrend

Egyszer voltam egy tréningen, amikor a csapatmunka előnyeit megértendő papírból építettünk tornyot. A teremben álmennyezet volt, s az egyik kártyavárépítő-hobbistával súlyosbított csoport elérte, benyomott egy elemet és tovább épített. A tréner - korunk emberellenes emberbarátja - lelkendezve pörgette magát, hogy akkor erről beszélünk, nincs akadály, nincs plafon, a teljesítménynek nincsenek határai csak időbelisége. Nos, két szó: depresszió és kokain.
Én hiszek az ösztönzésben, a kihívásban, az önálló munkában és a checks&balances-ben, ugyanakkor itt a kétely, hogy tényleg határok nélkül-e. Böngészem a péercégek reklámszájtjait és mindenkinél egy mottó: Nothing is hard to a willing mind. Minden ügy annyit ér, ahogyan azt érvényesítik. We pave the way for your succes. És így tovább. Mindenki ugynarra a beteg üzenetre épít, hogy alapvetően nincs határ. A szocialisták korábban úgy mondták, hogy Törd a kerítést és avantgarde, amiben szerény esztétikai ihletettségű meglátásom szerint mégiscsak megbújik valami véglegesség, lehatároltság: bizalom a jövőben. Korunk emberének rutinszerűen eljövő egzisztenciális krízisei valahol oda vezetődnek, hogy a határok, a kontúrok, a lehetséges jövők immáron nem elmosódnak, nem szabadon választhatók, hanem megszűnnek létezni, nincs, csak egy végtelen folyamatosság van. Az élet sín, látod, hogy a végtelenben vége van, pedig nem, csak a te perspektívád olyan, amilyen. Mondhatni a korlátaink miatt hiszünk abban, hogy van valami lezárhatóság - hisszük, mert hinni akarjuk.
Lao Ce szerint az élet a saját farkába harapó kígyó, ezért soha ne menj a szomszédba, mert semmi nincs ott, ami nálad ne lenne (az öreg időskori végtelen vándorlása, eltűnése némiképp ellentmondani látszik a tételnek, de persze csak látszik). De szerintem van lezárás: fejben, belül, akaratban ott a lezárás, az elengedés, az utolsó lépés, amikor már nem akarsz kapálózni meg úszni sem, csak felfeküdni és sodródni az árral. Mert amerre az ár visz, arra van dolgod.