Joey Calderazzo ft. The Transform Quintett
.jpg)
Egy kedves ismerős hatására péntek este elmentünk a fentiek koncerjére. Joey Calderazzo - mint azóta kiderült számomra - korunk egyik legnagyobb jazz-zongoristája, szólóban, csapatban, plafonon, falon, éjjel és nappal az egyik legismertebb zongorista a szcénában. A TTQ - korábban Tropical Transform Quintett, jelen állás szerint The Transform Quintett - koncertjeire már régóta járunk, fentebb hivatkozott ismerős által került látótérbe a csapat, és azóta minden harmadik-negyedik koncert megtekintésre került. Lehet leszedni tőlük valamiket, ajánlom is, instrumentális experimental meg nemtommilyen jazz, nagyon jó. Komplex, de még élvezhető - semmi elitizmus. A koncert maga nagyon rendben volt, a Millenáris/Jövő Háza Teátrum amúgy is elég jó koncertterem, s még ha a hangosítás béna is volt egy kicsit, élmény szinten rendben volt az este. J. C. a talált fotókhoz képest kicsit felszedett az utóbbi időben, de egy amerikai mindig amerikai marad - kicsit nagyképű, de vidám és szerethető. a harmadik sorban meg végképp.Dream Theater - Scenes from a memory (1999) és
Dream Theater - Train of Tought (2003)
A Dream Theater, mint jelenség, mint fontos zenekar már korábban is a látóterembe került, akkoriban azonban megmaradtam a Six Degrees of Inner Turbulence c. albumuknál, akkor is leginkább az albumnyitó Glass Prison című opusznál. Most azonban sikerült hozzájutni a fenti két albumhoz, amelyeket továbbiak követnek majd. Sűrű, nehéz zene ez, amolyen modern komoly, amilyet egy olyan zenekartól várni szokás, amelynek többsége a Berklee School of Musicban sajátította el a pengetést/dobolást/egyebet. Az első korong, a Scenes from a memory a DT első konceptalbuma, egy korábbi szám, az 1993ban megjelent Images and Words albumon kijött Metropolis Plt 1. második része. Története nehezen
felfejthető, úgyhogy ezzel nem is próbálkoznék, a lényege, hogy egy meditatív utazásról beszélünk. Az első track tulajdonképp egy meditációs átvezetés - "gondolj a legszebb helyre, ahol életedben voltál...ismét ott vagy...most 10től számolok visszafelé..." -, aztán kilenc színen keresztül eljutunk mindenféle érdekes helyre, világba, érzésbe. A második lemez, mint utóbb kiderült számomra, a DT leggitár- és zúzáscentrikusabb albuma már nem koncept, hanem progresszív kirakatbeverés, ahol a fémzene nagy toposzai mind felvonulnak - lázadunk, feláldozunk, apának/istennek hódolunk, meghalunk, ilyesmi. Egy kivételtől eltekintve hét percnél rövidebb nóta nemigen van, s mindegyik track olyan sűrű, mintha a nirvana összes produktumát egyetlen számban játszanánk el. Élményképp érdemes a youtubeon szétnézni, vannak egész jó koncertfelvételek odafent.
